Vezényel: Kocsis Zoltán

Közreműködik: Lovro Pogorelich (Zongora)


II. (c-moll) zongoraverseny, op. 18


I. Moderato II. Adagio sostenuto III. Allegro scherzando


Elsőrangú pódiumvirtuózhoz méltón, Szergej Rahmanyinov már 17 esztendős korában megkomponálta I. (fisz-moll) zongoraversenyét - a folytatás azonban épp egy évtizedet váratott magára. A zeneszerző végül az 1900-as év nyarán, egy itáliai utazás friss emlékeivel telve fogott neki az újabb versenyműnek, de a munka első lendületében egyelőre csak a második és a harmadik tételt fejezte be, amelyeket aztán december elején nyilvánosan is eljátszott. A még hiányzó nyitótétel a következő év áprilisában készült el, s a II. zongoraverseny immár teljes formájával csak 1901. október 27-én ismerkedhetett meg a közönség. A mű óriási sikert aratott, s korántsem csupán Oroszországban, de világszerte is hosszú időn át Rahmanyinov legnépszerűbb darabja maradt: az első tétel híres, harangozást idéző indítása és az azt követő, orosz népdalokat idéző főtéma mondhatni a zeneszerző névjegye lett, s a mű különböző átdolgozásai - talán csak Csajkovszkij b-moll zongoraversenyéhez mérhető pályát befutva - neves könnyűzenei együttesek repertoárjába és számos filmzenébe is bekerültek. A II. zongoraverseny azonban nem csupán népszerű, de - a teljes életmű összefüggésében vizsgálva - valóban nagy előrelépést jelent Rahmanyinov zeneszerzői pályáján: az I. szimfónia (1895) fiatalosan erőszakos zenekari hangzását itt színesen egymásba olvadó, lágy harmóniák és finoman ívelt dallamok váltják fel. (Utóbbiak mögött korántsem csak a már említett főtémában sejlik fel az orosz népi dallamvilág.) S éppígy a kiegyenlített hangzást segíti a hagyományos "koncertáló" vonások háttérbe szorulása is: a II. zongoraversenyből szinte teljesen hiányzik a tisztán zenekari, illetve a csak a szólista által játszott szakaszok "versengő" egymás mellé állítása.





Nagy C-dúr szimfónia, D. 944



I. Andante-Allegro ma non troppo II. Andante con moto III. Scherzo. Vivace IV. Finale. Allegro vivace



Az anekdota szerint, amikor Antonio Salierit, a neves zeneszerzőt, a 19. század elejének legjelentősebb pedagógusát kérdezték a fiatal Schubert előmeneteléről, a következőt válaszolta: "Ez a gyerek zseni! Bármit képes komponálni: dalokat, szonátákat, miséket, vonósnégyeseket." Nem véletlenül hiányzik a felsorolásból a szimfónia műfaja. Az anekdotát áthagyományozó költőkből, írókból, festőkből és filozófusokból álló társaság - Schubert köre - sokkal fontosabbnak tartotta a zenélés intim formáit, mint a nagyszabású, nagyközönségnek szóló, metafizikus igényekkel fellépő szimfóniát. Pedig Schubert életét végigkíséri a műfaj: már tizenéves korában próbálkozott vele, 7 befejezett szimfóniáját ismerjük, további 5 szimfóniából részletek maradtak fenn, és halálos ágyán is egy szimfónia terve foglalkoztatta.



Az utókor által jogosan "nagynak" nevezett C-dúr szimfóniáról hosszú ideig úgy gondolták, hogy Schubert utolsó nagyzenekari műve, mely 1828-ban, halála évében keletkezett. Bár a kéziraton szereplő elmosódott dátum - "1828 március" - ezt a teóriát támasztja alá, a vázlatok és az autográf papírjának vízjel-vizsgálata kimutatta, hogy a mű három évvel korábban született, és Schubert 1828-ban feltehetően csak abban a reményben írta a kéziratra e későbbi dátumot, hogy művét újnak beállítva könnyebben el tudja adni a mainzi Schott kiadónak. A művet mindenesetre 1825 nyarán kezdte komponálni, élete talán egyetlen igazán boldog nyarán, melyet a felső-ausztriai hegyek között töltött. Hosszú ideig dolgozott rajta, s leveleiből kiderül, hogy számos korábbi sikertelen szimfónia-próbálkozása, valamint szimfonikus igényű és méretű kamaraművei betetőzésének szánta a művet. 1826 őszén a végleges partitúrát megküldte a Bécsi Zenebarátok Társaságának, ám azt túl nehéznek és hosszúnak találták, s a bemutató terve egyetlen zenekari próbáig jutott. Schubert halálát követően a kézirat bátyja birtokába került, s nála fedezte fel a művet bő tíz évvel később Robert Schumann.




A C-dúr szimfónia a műfaj formai követelményeinek megfelelően négytételes, dimenziója azonban - hasonlóan Beethoven néhány évvel korábban keletkezett Kilencedik szimfóniájához - oly hatalmasra tágul, hogy az egyes formarészek szinte önálló tételek súlyával bírnak. És bár a szerkesztésmód, a tételeken belüli fokozás, a műből áradó életerő Beethovent idézi - a zárótétel kidolgozási részének kezdetén az Örömóda reminiszcenciája is megjelenik -, Schubert szimfóniájának filozófiai háttere merőben különbözik Beethovenétől. Beethoven szimfóniáiban a csúcspontok a szabadság, az egyenlőség, az emberek testvérré válásának doktrínaszerű kinyilatkoztatásai. Schubert azonban a Schlegel testvérek és Schelling követőjeként a Természet végtelenül rejtélyes hatalmáról, Ember és Isten közötti közvetítő szerepéről beszél, szimfóniájának számos dallamtalan, tisztán ritmikus tetőpontja a Természet csodájának és szépségének szimbóluma, mely oly mély hatást gyakorolt rá 1825 nyarán tett kirándulásai alkalmával.




Híres esszéjében Schumann jogosan emelte ki a "Nagy" C-dúr szimfóniát minden ízében átjáró romantikát és a mű "mennyei hosszúságát". Ha formáját tekintve hagyományosnak mondható is Schubert műve, hangvétele és szellemi tartalma a nagy romantikus szimfóniák felé mutat előre, s zenetörténeti helyét valahol Beethoven és Bruckner között félúton kell keresnünk.